Fairy....
Reggel kómásan keltem. Ismét rám tört a köhögés, lázam is volt, csak vergődtem az ágyban. Elfelejtettem, hogy ma korán kell menni az iskolába, mert úszás van. Gyorsan összekaptuk magunkat, ment a csapat kis hátizsákokkal a nyakunkban. Sikerült mindenkit útnak ereszteni. Az oviban Rebus ott ült a padon. Az apukája vitte oviba, mert az anyu (barátnőm) Olit vitte szintén úszásra, korán. Rebuson nem volt tornacucc, pedig tornaóra van, idén az első. Ott ült bánatos szemekkel a padon. Gyere Rebus, felöltözünk. Keressük meg a tornacipőt, a kis ruhákat. Közben megjelent Enikő néni is, Manócskám fejlesztő pedagógusa. Értetlenül nézett rám: hát ő hogyan került hozzád? Á, semmi különös, segítek neki felöltözni.
Tulajdon képen ha belegondolok, világ életemben ilyen voltam. Mindig, minden körülmények között, gondolkodás nélkül segítek másoknak, legyen az kicsi, vagy nagy, jó vagy rossz. Munkát is olyat választottam magamnak, amiben nap, mint nap másoknak adhatok valami újat, valami jót, és hasznosat. Erről szól az életem, segíteni, szeretni. Ez az én misszióm, ha mondhatom ezt. Jó érzés segíteni, látni, hogy ha mással nem is, de egy gesztussal, vagy egy jó szóval jobbá teheted egy ember napját. Magamon is segítek ilyenkor, hiszen van egy saját magamnak állított piedesztám, ahonnan semmi esetre sem szeretnék leesni.
