Fairy....
Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért ért annyi és annyi bánat, és nehézség az elmúlt évek során. Csalódások, veszteségek, betegségek, dézsányi könnyel öntözve. Rá kellett jönnöm, hogy sokáig nem éltem úgy az életem, ahogyan igazán szeretném. Harmóniára vágyok, olyan kapcsolatokra, munkára, amiben adhatok, szebbé tehetem mások mindennapjait, amiben örömemet lelem. Ehhez képest hosszú éveken át olyan munkát végeztem, amiben nem leltem örömemet, pedig mondhatni sikeres voltam. A büntetésem, amiért nem azt tettem, amivel foglalkoznom kellett volna, az volt, hogy folyton megloptak, becsaptak, és kihasználtak.
Aztán hozzámentem egy olyan férfihoz, akihez sosem voltam szerelmes, csak azért, hogy biztonságba legyek, és belehajtottam magam egy kilenc éves szerelem és romantika mentes életbe, ami gyakorlatilag a megsemmisülésbe vezetett. Büntetésem megannyi nőgyógyászati betegség lett (ki kellett venni az egyik petefészkemet, és teljesen felborult a mensesem is), és évekig tartó insomnia, végül pánikbetegség. Érdekes módon amint lerendeztem magamban ezeket a "félreértéseket", és fejben meghoztam az új irányokat, ezek a betegségek elmúltak. Persze a petefészkemet már a fellélegzés sem hozza vissza, de van másik. Tádááááám. És az egészséges. A végső lépés megtétele után pedig mázsás terhek estek le a vállamról. Kivirultam, megszépültem, újra tudtam nevetni.
Meg kellett értenem, hogy az én életem egy olyan út, ahol a szívemre kell hallgatnom. Igaz, ez a harmóniára, szeretetre éhező kicsi lelkem időnként hajlamossá tesz arra, hogy elrugaszkodjak a realitás talajától, és ezért naivvá és sebezhetővé válhatok. De ha nem a szívemre hallgatok, hanem kőkemény észérvek alapján haladok, akkor folyton konfliktusba kerülök önmagammal. Belül hadakozok magammal, és mivel annyira vágyom a harmóniára, ki sem mondom, ami bánt. Szóval ez a totális dózer szindróma. Volt már így. Ledózeroltam a lelkemet, az önbecsülésemet.
Nehéz a szívre hallgatni. Mert annyit hibáztam már, és a hibák mindig fájdalmas tapasztalatokkal "gazdagítottak". És ezek azért elő-elő jönnek, és cseszegetnek, és folyton meg akarnak akadályozni abban, hogy a szívemre hallgassak, hogy ne térjek le erről az útról.
A napokban megint elvesztem kicsit. Megint nem a földön jártam, és ezért nagyon fájtam. Fájok most is, de a düh már kezd csillapodni. Nem tudom, hová vezet, ami most van (vagy éppen nincs). Valójában semmit sem tudok. Az eszem is dolgozik folyton, és olyan összefüggéseket lát, amik akár elkeseredésre is adhatnának okot. De a szívem meg veszettül dobog, és hinni akarok.
