Madge-jelen
Elengedés. Ez is egy tanulási folyamat. Amikor tudod, hogy vége, nincs tovább tudsz-e vonalat húzni. Nekem egyre jobban megy. Tapasztalom. Mert nemet mondani tudni kell.
Nemrég találkoztam egy nekem nagyon is tetsző férfival. De a folytatásban sajnos felszínre jutottak olyan dolgok, amivel nem tudnék együtt élni. Fejlődök. Hiszen meg tudtam győzni magam, hogy ez a pasi ilyen. Nem akartam csukott szemmel elhessegetni a nekem nem tetsző dolgokat csak, hogy legyen folytatás.
Ami jön engedjük be, ami megy engedjük el. Teljesen felesleges évekig kapaszkodni olyan valakibe, aki semmiképp se akar a tied lenni. Gyötrelmes a felismerés.
De van, akiben ez a folyamat nem megy gördülékenyen. Sőt mondhatnám, olyan birtoklás központú a gondolkodása, hogy soha nem fog elengedni.
Ilyenkor szeretne az emberlánya elmenekülni a legjobb lenne más kontinensre költözni. Van egy film, amelyben a főhősnő minden szakítás után más államba költözik. Jelenleg azt gondolom, igaza van.
Mi ennek a filozofálásnak a lényege? Majd két évtizednyi házasság után, amiben teljesen nyilvánvaló volt, hogy az Ex-nek csak egy bázis voltam, biztos és megbízható bázis, ahonnan kedvére elmászkálhatott. Kérdés mennyire lehet ragaszkodni ehhez a bázishoz? Mert ha a bázis már nem akar egy biztos alap lenni, akkor joga van az Ex-nek hozzá, hogy minden eszközzel bosszút álljon?
Elengedés és birtoklás. Melyik alapja a valódi szeretet? Melyik mögött van "valós tartalom"?
Fairy - ahogyan én látom
Békés együtt és egymás mellett élés. Valahogy úgy gondolnám el a tökéletes kapcsolatot, hogy bizony erős vár legyen, erős bázis. Egy bázis, amit a szeretet, a bizalom, a törődés, egymás óvása tart össze. Az én váramnak sok ablak, meg kapuja lenne, amin ki-ki repkedhetnénk, szárnyainkat próbálgathatnánk. Mindenki élhetné a saját életét is, és amikor este elfáradunk, vagy amikor simogatásra vágyunk, akkor visszarepülünk a várunkba, elmeséljük, megbeszéljük, megosztjuk egymással a saját életünket, ami már része a közös életünknek is. A társam, ha kiugranék egy magasabb ablakból megfogná az egyik szárnyam, hogy ne essek túl nagyot, vagy éppen, hogy magasabbra messzebbre szállhassak, és én ugyan ezt tenném.
Amikor görcsösen ragaszkodunk valamihez, és ki akarunk sajátítani, az ösztönösen védekezésre, majd menekülésre készteti a másikat legyen az nő, vagy férfi, végül is mindegy.
Nincs más megoldás, csak figyelni a másikra, egymásra, elengedni, majd magunkhoz ölelni finoman. És ez a figyelem nem lankadhat le, ez egy életen át tartó feladat, ami, ha jók a partnerek, azért nem lehet olyan nagy gond. Én már rájöttem, "egyívásút" érdemes keresni, és akkor talán könnyebb lesz.
Aztán meg ha mennie kell, menjen, és csak mosolygósan :-)
