Újralányok

Fairy - múlt

Van az a mélypont, amikor úgy érzed, innen már nem lehet lejjebb. Pedig DE. Nevezhetjük ezt pech szériának, így utólag én mégis tanulásnak minősíteném. Egy olyan tanulásnak, amiben szép sorjában lecsupaszítanak, lecsupaszítod magad, és a legvégén, őszintén azt látod, aki vagy, ami benned lakozik.

A nehéz időket egyszerűen túl kell élni, nincs mese. A szívások kora – jó esetben – arra tanít, hogy megismerd önmagad.

Hosszú évekig éltem boldogtalan házasságban. A legaggasztóbb az volt, hogy a volt férjem boldog volt, és észre sem vette, hogy én meg a boldogtalanság tengerébe vergődök, fulladozok. Hogyan kerülhet össze két ilyen különböző lény?
Majd jött a kétségbeesett bepasizás, 3 hónap őrület, csalóka délibáb a horizonton. Elköltözés, bizonytalansággal teli örömködés. El sem merem hinni, hogy végre boldog vagyok. Pedig ez még csak a final count down, a dráma csak utána jött.

Pasiról kiderült, hogy a világ legnagyobb szélhámosa. Valami vonzalmat érezhetett irántam. Biztosan. Khmmm. De mint kiderült, csak élvezni szerette volna a megszámlált napjait. Jól lement a bőr a pofámról hasalás közben, volt mit plasztikáznom utána.
Lakáskeresés, munkakeresés, munkavesztés, parás szülők elviselése, volt férj szívózása, háztartási eszközök lerobbanása, mindezek mellet két kisgyereket nevelni egyedül….volt ott minden, és csak zúdultak a nyakamba szép sorban. Ahogyan kell.

Mennyi könnyet hullattam akkoriban. Madge ebben a korszakomban ismert meg. Egy takonykóros, kisírt szemű csontváz voltam, és kétségbeesettem omlottam a karjai közé. Ő olyan volt akkor, mint egy márványszobor. A karjait is csak valami beépített mechanizmus tárta felém, nem a szíve, mert az is kőkemény volt neki. Akkor. Mindegy. Valami azt akarta, hogy együtt meneteljünk, és mi nem ellenkeztünk. Így kezdődött a barátságunk, az én drámámmal.

Ebben a cudar időszakban arra jöttem rá, milyen erős is vagyok. Pedig sokáig próbálták elhitetni velem, hogy egy egyedül életképtelen pondró vagyok. NEM. Rájöttem, nincs olyan mélypont, ahonnan ne tudnék újra és újra felállni.

Magamba néztem, rendszereztem és megértettem, mit is akarok magamtól és az élettől.

Türelmet tanultam, és azt, hogy időnként el kell engedni dolgokat meg embereket ahhoz, hogy fellélegezhessek, és tabula rasa kezdhessek újra.

Rájöttem, mennyire határtalanul tudok szeretni, lelkesedni. Nem csak Én, de a környezetem is elkezdett ragyogni, és csodákat tettünk, teszünk.

Madget is elkezdte átjárni az élet. Ahogy nézte a hektóliternyi könnyemet, megnyitotta a szívét. Elkezdte megengedni magának azt a luxust, hogy érezzem, és szívvel figyelje a világot. Utólag bevallotta, hogy én vittem előtte a fáklyát. Két kisgyerekkel, pénz nélkül, de egy hatalmas maroknyi hittel rohantam neki a falaknak, és akár hányszor vertem be a fejem, mindig felálltam, és folytattam.

Aztán egyszer csak megváltozott minden. Beköszöntött a tavasz, aztán meg jött a nyár. Társam még mindig nincs, de Fairy jelenti jól, van. Sosem éreztem magam ennyire stabilnak, erősnek, vonzónak. Egyensúlyban vagyok. Túléltem. Most pedig befogadok, adok, kapok, élek. A régi banánhéjakon meg remélhetőleg nem hasalok el többet.