Nem lehet, és nem is kell mindenkinek megfelelni. Aki menni akar, engedjük el.
"Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet Téged mindenki. Lehetsz Te a legszépségesebb eper a világon; érett, zamatos, kívánatos, édes és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd, lesznek emberek, akik egyszerűen nem szeretik a epret. Meg kell értened, hogy mindig lesz olyan, akit Te ugyan kedvelsz, de az mégsem szereti a epret. Így hát megvan rá a lehetőséged, hogy alma legyél. De tudd, ha azt választod, hogy alma leszel, csak középszerű alma leszel. Töltheted az életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb alma lenni (ami lehetetlen, hiszen Te eper vagy) vagy megpróbálhatsz megint a legjobb eper lenni..."
Reggel kómásan keltem. Ismét rám tört a köhögés, lázam is volt, csak vergődtem az ágyban. Elfelejtettem, hogy ma korán kell menni az iskolába, mert úszás van. Gyorsan összekaptuk magunkat, ment a csapat kis hátizsákokkal a nyakunkban. Sikerült mindenkit útnak ereszteni. Az oviban Rebus ott ült a padon. Az apukája vitte oviba, mert az anyu (barátnőm) Olit vitte szintén úszásra, korán. Rebuson nem volt tornacucc, pedig tornaóra van, idén az első. Ott ült bánatos szemekkel a padon. Gyere Rebus, felöltözünk. Keressük meg a tornacipőt, a kis ruhákat. Közben megjelent Enikő néni is, Manócskám fejlesztő pedagógusa. Értetlenül nézett rám: hát ő hogyan került hozzád? Á, semmi különös, segítek neki felöltözni.
Tulajdon képen ha belegondolok, világ életemben ilyen voltam. Mindig, minden körülmények között, gondolkodás nélkül segítek másoknak, legyen az kicsi, vagy nagy, jó vagy rossz. Munkát is olyat választottam magamnak, amiben nap, mint nap másoknak adhatok valami újat, valami jót, és hasznosat. Erről szól az életem, segíteni, szeretni. Ez az én misszióm, ha mondhatom ezt. Jó érzés segíteni, látni, hogy ha mással nem is, de egy gesztussal, vagy egy jó szóval jobbá teheted egy ember napját. Magamon is segítek ilyenkor, hiszen van egy saját magamnak állított piedesztám, ahonnan semmi esetre sem szeretnék leesni.
Csak egymás után leírt betűk. Ez lenne a szerelem? Talán le kellene erről szakadnom. Más feladatokra kellene koncentrálnom. Tanulnom kellene, új kihívásokat keresni.
Fairy,...na jó, ez már tényleg súrolja a jó ízlés határát, de amikor megláttam unokahúgom fészbúk oldalán, akkorát röhögtem, hogy majd leestem a székről. Olyan szánalmas, de bakker a férfiak tényleg nem telefonálnak. Csak egy kicsit, eleinte, aztán itt van nyanya, nem kell már érted teperni. Szóval E.T. :-) Olyan kis cuki, és imádok röhögni.
Madge: Akkor pénteken elmegyünk valahová. Fairy: Bakker, majd a szépség-faktoromtól függően. Kövér vagyok, mint állat. Madge: A rohadt életbe, ha bánatos vagy, mindig vizesedsz. Fairy: Rohadjon meg, még vizesedek is miatta. Madge: Ez az babám, ennél csúnyábbakat mondj rá. Fairy: Essen bele a kénköves ménykü, és száradjon le a farka tövig. Hogy tehette ezt velem? Hogy szakadjon rá az ég.
Húúúúú, ez a szám meg azért, mert éppen ment a Juventuszon, és szeretem, meg mert a rózsaszín olyan mesés, és kösz, nem kell a fekete, meg a fakó szürke.
Egyébként, egyik se történjen meg vele. Az élet úgy is igazságos, és majd valaki más, máshogyan visszaadja. Ugyanakkor kevés aljasabb dolog van a világon, mint játszani valaki érzelmeivel. Amikor a bizalmadba fogadsz valakit, hagyod, hogy elhúzza előtted a boldogság mézesmadzagját, aztán szó nélkül eltűnik. Az piszkosul gyáva és aljas dolog. Amit ebből tanúlságként le lehet vonni: soha ne legyél biztos semmiben, csak az kézzel fogható, ami ott van. A legszarabb azért ebben az, hogy szereted, és közben meg meg tudnád fojtani. Idő kell, hogy el tud tenni valahová jó mélyre.
Ez egy állandó kérdés bennem. Tegnap egy szereplésen voltam, mint háttér izélőke, és egyszer csak jött a magyar származású filmrendező. Nem szoktam ilyenkor a műsorra figyelni, mert mindig van dolgom elég, és az idő nagyon szorít általában, de most odatapadt a szemem és a fülem is a beszélgetésre.
Az MTVA hamarosan bemutatja a francia filmet, a Boldogság sosem jár egyedül, amiben egy három gyerekes anyuka jön össze egy facér, "múlt nélküli" (gyerekmentes) férfival. Csak az előzetes látható, de gondolom a végén happy end lesz. Nagyon várom már a film bemutatóját.
Valahol biztosan nekem is van egy férfi, akinek a gyerekek sem lesznek akadályok.
Álmodtam az éjjel. Na persze szoktunk álmodni, de én inkább csak álmodoztam mostanság, az álmok valahogy elkerültek. Álmomban végigéltem újra az elmúlt három év jelentős eseményeit. Eszméletlenül sokat szívtam. Gyakorlatilag minden rossz megtörtént, ami csak megtörténhet az emberrel. Összeomlik a magánélete, kisemmizik, ottmarad két gyerekkel támasz és pénz nélkül. Aztán nincs munkája, nem talál magának új társat, tönkremegy minden műszaki dolog körülötte, és csak költeni kell, és sokszor nem tudod, honnan teremts rá fedezetet. Becsapják ezerszer, hitegetik, beetetik, aztán pofára esik. Az élet valahogy nem volt szűkmarkú velem az elmúlt években, amikor a padlóra esést osztogatta.
Mai női dicséretem mi is lehetne más, mint hogy egy csodás kis lény vagyok, aki rájött arra, a sok-sok tapasztalás által, hogy nincs olyan szar helyzet, amiből ne tudnék újra talpra állni.
Tavaly tavasszal, amikor a leges legrosszabb passzban voltam, elmentünk Madge-el egy kiállításra, ahol szerettem volna kapcsolatokat szerezni. Akkoriban kezdtük el megismerni egymást, neki akkor én egy hatalmas rejtély voltam még. Ott találkoztunk. Félrehúztam egy sarokba, alig ismert rám, csonttá fogytam egy hét alatt. Aztán elkezdtem sírni, zokogni, egy majdnem idegennek. Meg sem tudott szólalni. Sírtam pár percet, aztán megtöröltem az arcom, és odamentem az első kiállítóhoz. Jó napot kívánok (széles mosoly, bájos közeledés), Fairy vagyok, és....és ez ment órákon keresztül. Hát ilyen vagyok én. Szerencsére van az a kapcsoló bennem, ami a szarok a fejetekre programot beindítja, és csak az én kis világomat segíti. Erős vagyok, és ezt senki el nem veheti tőlem.
Arra gondoltam, hogy minden nap leírom (legalább is próbát teszek rám, mert bevallom, nagyon szétszórt és rendszertelen vagyok), hogy miért is szeretem magam.
Nos, ma két dologért is szeretem magam :-)
Egyfelől, mert: „Hogy nem ismertek? Oh, igazán senki sem ismer, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat: ha akarom, olyan vagyok, mint egy szőrpamacs, vagy paróka, vagy egyujjas kifordított bundakesztyű, vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt."
Másfelől, betegen, lázasan, édes kis cukin bementem ma az MTV-be és elkápráztattam a vendéglátóimat. Kérdésük sem volt - mert új a gárda, és még nem rázódtak össze, hát beszéltem, mentettem amit lehetett, mondtam, amit érdemes volt. Mondtam én, hogy klassz csaj vagyok.
(holnap pedig ki fogom festeni a körmeimet pinkre, de az már a holnap lesz)
Ez pedig most eszembe jutott, most hogy már ilyen celeb lettem. Múltkor egy partin egy híres musical-színész odajött hozzánk, ő is azt is csinálja, amit én meg pár barátom. Celeb traccs :DDD Mondta, hogy én biztosan nála jobban. Naná! Mondjuk 4-5 pohár bor után, már nekem is nagyobb :-))
Úgy van az, ha a lélek beteg, akkor jönnek a betegségek is. Két napja lázban, köhögésben élek, vagy inkább túlélek. Elfojtott harag, ki nem mondott dolgok. Itt iszom jobb híján a zacskós levest, mert hát valami forró kell, de képtelen vagyok megmozdulni, és senki sincs, aki vigyázna vagy főzne rám. Eszembe jut ez a dal, az anyu mutatta még a nyáron. Annyira sírhatnékom van, és ha sírni kell, akkor kell egy kis katalizátor. In my secret life...
Néha úgy érzem, nem is én vagyok, aki a tükörből szembe néz velem. Valahogy annyira sikerült felvenni egy arcot, ami csak egy álca. Rémesen félek attól, hogy mások lássák, mennyire szánalmas is az életem. De érzem, már nagyon rég érzem, hogy meg kell változnom, mert igaz életet akarok élni. Meg kell menteni magam, az nem lehet, hogy ilyen magányosan múljon el ez az egy szem kis életem. Néha olyan hülye gondolataim vannak, hogy biztosan valami hatalmas bűnt követtem el valamikor, egy más életben, vagy univerzumban, amiért most egy minden erőmet felőrölő, karmikus büntetést kell elviselnem. Vezeklek, annyira, hogy már magam után húzom a beleimet. Jól megtapossák emberkék, had fájjon még jobban, húzzuk a húrt, amíg csak lehet. Meddig lehet ezt bírni? Egyszerűen nem értem, mit rontok mindig el. Valaki mondja meg, hogy lehetnék boldog. Hogyan szerethet meg engem is valaki. Hogyan engedjem el ezt az érzést, ezt a vágyat. El kell engedni egyáltalán?
Hétvégén elmegyek egy kétnapos programra az indiai pálmalevél házba. Nyáron már voltam egy családoldáson, most a nőiesség helyreállítása lesz a téma. Két nap. Húú. De pszichológushoz nem akarok menni. Nekem jó lesz ott elmélkedni, energiával feltöltődni, sírni. Csak annyit kérek, akárkitől, akármitől, hogy legyen erőm elengedni a fájdalmaimat, a csalódásokat, hogy soha senkinek nem voltam elég jó, hogy mindig elhagytak, vagy semmibe vettek, vagy éppen természetesnek vettek. Szeretek élni, és nem akarok itt megragadni. Csak olyan szőke nősen (pedig de barna vagyok), mert megérdemlem. Ugye? Elég volt a jégszívből, meg a jégkorszakokat hozó férfiakból. Tengert akarok, napsütést, és szörföző pingvineket, meg lebarnult lovagot, és mosolygós Fairyt, mert ilyen vagyok, és mert tényleg megérdemlem.
Nem vagyok tökéletes, közel sem, de jó ember vagyok, és én nem szomorkodásra születtem. Még egy kicsit sírdogálok, mert aki sírni tud, az él, és annak vannak érzései is, és ezért én nagyon szerencsés vagyok. De aztán szépen elkezdek gyógyulgatni. Tarts ki Fairy, szerencsére a dolgok nem csupán fehérek, vagy feketék..
Menekülés. Kicsit olyan, mint a struccpolitika. Ahogyan öregszünk, sok-sok csalódás és kudarc ér bennünket. Ezeket nem könnyű megélni, feldolgozni. Csalódást okozhatunk másnak, de a legnagyobb csalódás az, amikor magunkban csalódunk, hogy nem tudunk megfelelni egy helyzetnek, egy embernek.
Sokáig menekültem én is. A legnehezebb az volt, hogy elfogadjam, csalódások vannak és lesznek is még, hiszen olyan nincs, hogy mindig, minden helyzetben tökéletesen cselekedjünk vagy viselkedjünk. Tökéletlenek vagyunk, de ez így jó, ezért vagyunk emberek. Előfordul, hogy egy olyan helyzetbe kerülünk, ami felébreszt bennünk egy csalódást, egy olyan élményt, ami miatt képesek vagyunk elfutni akár a világ végére is. Vajon meg kell ezt tenni? Nem lenne egyszerűbb - a saját érdekünkben is, szembenézni magunkkal, meg a másikkal?
Tudod, azt is megtanultam, hogy erős vagyok, sokkal erősebb, mint azt valaha gondoltam volna. És te is az vagy. Én más vagyok. Más lettem. És te is más lettél már. Építkezzünk a korábbi hibákból! Mindig lesznek súrlódások, amíg világ a világ, ezt el kell fogadni. De menekülni?! Menekülni egyet jelent az öngyilkossággal. Mert aki menekül, az örökké menekül, és lemarad minden jóról.
