Fairy - korábban
- Jaj, de imádom ezt a tükröt!
- Ugye-ugye! Tudom én, hogy csak ezért jössz hozzám!
- Nem titkolom, jó ebben a tükörben nézni magam.
- De tudod. Nem menj túl közel, se túl távol. Megvan a megfelelő és tökéletes távolság.
- Igen, próbálom jól belőni.
- Fairy, szerinted is tükör túrizmust kellene szervezni erre a tükörre?
Még mielőtt azt gondolnád, hogy teljesen elszálltam magamtól, egy sokkal lényegesebb, és mélyebben gyökerező problémára szeretném a gondolatom fonalait felfűzni. Hogyan látjuk magunkat? Vajon azt gondoljuk-e magunkról, amit mások látnak rólunk? Vajon túl közel állunk a saját tükrünkhöz, esetleg túlságosan távol?
Sok emberrel találkozom, beszélgetek, és bizony gyakran előfordul, hogy az emberek nincsenek tisztában a saját értékeikkel, gyengeségeikkel, lehetőségeikkel, akadályaikkal. Nem is ismerjük saját magunkat, ebből kifolyólag sokunknak nincsenek is valós, és reális vágyaik, megvalósítható céljaik. Sokszor csak megelégszünk azzal, hogy mellékszereplőként éljük a saját életünket, holott kijár a főszerep.
Az elmúlt hónapokban arra „kényszerültem”, hogy rendszerezzem magam: az ismereteimet, a lehetőségeimet. Ki is, mi is vagyok? Mit kezdhetek magammal? Jó mélyen bele kellett néznem a lelkembe, vajon szeretem-e önmagam. Aki voltam, aki vagyok, aki lehetek.
Abban a pillanatban, amikor tisztán láttam magam a saját világomban, megnyugodtam, és azt mondtam magamnak. Na Fairy, most már nyugodtan megnyomhatod a LIKE gombot.
Szeretem magam, és ez nagyon sok jó dolgot vonz be magával.
Ha néha nehéz is az élet, képes vagyok észrevenni a szépet, és a jót. És mindig, minden körülmények között megadom magamnak a lehetőséget a feltöltődésre, az élmények bezsebelésére. És ha szembe jön velem, valami jó, valami, ami elkezd rezegtetni, akkor azért teszek is. Ha pedig mégis elveszítem a fonalat egy rövid időre, elmegyek a barátnőmhöz, és nézegetem magam a tükrében.
