Fairy...
Tegnap - ugye tegnap nem jó hírek értek. Anyu nagyon szormorúan hívott, hogy papával baj van. Papa a legerősebb, ő nyugtatta anyut. Jó sokat beszélgettünk. A fiúk az apjuknál, nem volt, aki hallgatózott volna, aki egy pisilni kell, vagy éhes vagyok felkiáltással megzavart volna bennünket.
Na és mi van az embereddel? Kérdi anyu. Semmi. Nem is merem elmondani neki, hogy napok óta még csak nem is keres, nem reagál a az üzeneteimre. Annyira tudom, vagy csak azt hiszem, tudom mit mondana. De nem mond. Érdekes. Nagyon megváltozott az utóbbi két évben a kapcsolatunk. Már nem kritizál, nem "ossza az észt", sokszor nem is kérdez. Minek is, mert én az a nő vagyok, akinek a homlokára van írva, hogyan van éppen. Jobban mondva a szeretteim előtt nem húzok álarcot, ők azért látják, mi a helyzet. Nem akartam azért beszélni Andrásról, talán így is védem őt. Azt mondta, sose gondoljak rosszra, ezért nem is beszélek nagyon a mostani dolgokról senkinek, mert úgyis mindenki ugyan azt mondaná: felejtsd el.
Szóval csak sóhajtoztam a telefonba, meg tereltem mindenfelé a beszélgetést. Ma sűrű napom volt. Egész nap a városban voltam, tárgyaltam, és a fodrászhoz is betértem, kezdett már búrásodni a fejszerkezetem. Amikor hazaértem, a sok levélszemét mellett egy levél várt anyutól, amiben ez a dal volt. A gimis korszak jztott eszembe, éeletm egyik legmeghatározóbb, legkellemesebb időszaka. Akkor mindenki Guns N' Rosest hallgatott, meg Cure-t. Azért ennyire nem rossz a helyzet, de anyu csak annyit akart nekem szerintem üzenni, hogy ne sírjak, hogy megért, és nekem ennyi bőven elég. Szeretlek anyu.
Most pedig kalandra, azaz munkára fel. A munka mindig lefoglal, elrepít valami más síkra.
