Fairy
Mint a népmesékben a királylány, egyik szeme sír a másik nevet, olyan keserédes érzés, és ez a gondolat a napokban két helyzetben is előjött.
Papával iszogatunk a pincében. Papa nem lát, vak, csak a hanghordozásomat figyeli, meg az el-el csukló szavakat, az óriás sóhajokat. Beszélgetünk.
Mesélj kislányom, rád talált a szerelem végre?
Már rég nem volt téma ez nálunk, és pont ezért kérdezett rá, mert ha csendben vagyok, akkor az mindig jelent valamit. Anyu sem pletyizett neki semmit, bár neki szórtam egy kis információmorzsát, de amit hallott annyira megrettentette, hogy belészorult a szó.
Akár hogyan is szépítem, egy olyan férfit szeretek, aki a világ másik felén él. Madge azt mondja mindig, onnan már csak visszafelé lehet jönni. Papa nagyot sóhajt, iszik egy jó nagy kortyot a borból: hát mit is mondhatnék, ez olyan keserédes.
Ismer engem, mintha a sajátja lennék. Azon kevés férfiak közé tartozik, akikkel tudok beszélgetni, aki szavak nélkül is olvas bennem, és aki ismer és tudja, milyen vagyok, ha valamit akarok. Az elmúlt években végig kényszerült nézni - és nem tehetett semmit, mert nem engedtem beleszólást – hogyan fordítok mindent a feje tetejére. Nem ámokfutás volt ez, hanem felszabadulás, olyan döntések és lépések sorozata, amik a jól megérdemelt boldogságomhoz kellettek.
És most azt mondom neki, hogy akit szeretek, az fényévnyire van tőlünk, tőlük. Nem is tudunk erről többet beszélni. Mit is mondhatnánk.
Fent a házban anyu lassúzik a nagyobbik fiammal. Manókám óvatosan vezeti a mamát egy szép romantikus dalra. Egyenesen a szemébe bámul. Anya sír. Belehalok, úgy érzem, nem fogom látni, ahogyan az unokáim felnőnek.
Rettenetesen kivagyok. Ólmos fáradtság tör rám. Egyik kanapéról szédülök a másikra. Én bele sem merek gondolni semmibe. Azt tudom, mit szeretnék, de a hogyanokba egyszerűen nem tudom beleképzelni magam. És akkor még azt nem is mérlegelem, hogy a vége akár lehet kopp is. Ha erre gondolnék, biztosan elcsesznék valamit, inkább nem is.
Ráadásul ÉdesM is olyan titokzatos. Napok óta bizonytalanságban tart, illetve én így élem meg. Olyan keserédes az én hangulatom is. 100 méterre lebegek a föld felett valami édes-mézes habcsókon, de olyan törékeny az a kis süti, és annyira tériszonyom van. Csak behunyom a szemem, mintha nem is akarnék tudomást venni a valóságról. Nem merek tervezni, nem merek kérdezni, csak úszok a habcsókommal, és abban bízok, hogy nem fog alattam összeroppanni, de a végén megehetjük, és leszállhatunk a földre.
