Újralányok

Fairy


Fairy! Lassíts már kicsit! – mondja egy barátnőm.
Na igen. Igazad van, mint mindig. De hát itt vannak a Fairy paraméterek, lassan már 36 éve (te jó ég, nemsokára 36 leszek), és olyan nehéz átállni. Az én paramétereim?
Lássuk csak.

Türelmetlenség. Azért ez elég paradoxon, hiszen nálam türelmetlenebb embert keveset hord a hátán a föld, miközben meg hosszú évek óta vissza kell fogni magam ilyen, meg olyan okok miatt. Néha úgy érzem, szétrobban a fejem, az egész testem. Mikor lehet már úgy, hogy úgy lehet, ahogy szeretném, meg ahogyan jó? Meddig kell még lemondanom, meg várnom. Hogyan tehetném a vágyaimat parkoló pályára, ha egyszer ilyen impulzív ember vagyok?
Az biztos, hogy a vágyakozás, a be nem teljesült vágyakozás:
-    egyfelől elemészt néha
-    másfelől „nyomulóssá” tehet, ami meg olyan megalázó és röhejes is

Azért nem tudok magamon ilyenkor röhögni. Sőt. Sajnálom magam. Most is. András eltűnt. Napokra. Bevallom, minden opció eszembe jutott. Először, hogy biztosan átvágja ő is a fejemet. Hiába. Akivel ez már többször megtörtént, az bizonytalan. Lassan 4 hete ismerem. Három hétig olyan volt, hogy azonnal belehabarodtam. Menthetetlenül. Minden gondolatom ő tölti ki. Talán nem kellene. Most történt vele valami, aztán jelentkezett. Ígérte, este beszélünk, azóta majdnem megint este van, és semmi. Talán fékeznem kellene, talán távolodnom kellene. Nem akarok. Sőt, közelednék, mennék, rohannék hozzá, felé, de minden olyan képlékeny, olyan abszurd. Egy olyan férfi után sóvárgok, aki nem kézzel fogható, és akit ki tudja, mikor ismerhetek meg. (Tervezgetni sem szabad. TUUUUUDOM. De vele elmennék a világ végére is).

Igen. Talán mégis le kellene higgadnom. Csak ezzel a higgadással meg az a baj, hogy az energiákat le kell vezetni. A szerelmi energiákat nem tudom kiélni a gyerekeimen, a munkámon, semmiben. Semmiben. Jó. Tegyük fel, hogy akkor mostantól meg csak ritkábban érintkezünk (azért eddig nagyon pörgött és izzott a levegő körülöttünk, velünk, ezért is döbbenetes ez a hirtelen változás). Tehát fékezünk. Mert óvatosak vagyunk, mert védjük magunkat. Mi történik? Leülnek a dolgok. Ellaposodik. Kiégünk egymásból. És mi van, ha Ő az igazi, neki meg Én?

A fene tudja, mi lenne a jó, és mi az, amivel elronthatok mindent. Én most nem fogom keresni. Mert olyan szomorúvá és csalódottá tesz, ha nem válaszol. Ezt nem bírom ki egyszerűen. Fáj a fejem, nem bírok aludni, csak forgolódok az ágyban napok óta, emésztem magam. Pedig nem is vagyok hivatalosan a barátnője, társa. Csak egy kedves nő vagyok a világ másik felén, akivel megint csak „élmény volt beszélni”.

:-) Azért szerencsére időnként az eszem is felül tud kerekedni az érzelmeimen. Tudom, hogy elfoglalt ember, és megbízható, ráadásul teljesen más ritmusban telnek a napjaink. Azt hiszem, jobban kellene bíznom benne, vagy magamban. Nem. Nem kell fékeznem, csak el kell lazulnom.