Újralányok

Fairy

Megint csak film inspiráció, a címére nem emlékszem, de a Bazi nagy görög lagzi folytatása, az biztos. Főhősnőnk már faszán lefogyott, szépséges, de érezhetően nem boldog, mert fogta magát, és elköltözött, vagy inkább elmenekült őshazájába, Görögországba. Idegenvezető lett, és „élvezi” a sok külföldi paraszttal töltött kőrutazásokat. Látszólag minden pocsék, semmi sem sikerül, de lassan kezd rájönni – mert egy kedves fickó lelken simogatja néha-néha -, hogy valami nagyon megakadt ott a fogaskerekek között.
Persze mint minden filmben, itt is eljön az a pillanat, amikor feleszmélünk, és elkezdünk élni. Eljön egy pillanat, amikor a tervek meg az ábrándozások értelmüket vesztik, mert elpazarolt, felesleges idő. Egyszerre csak elkezd élni a vászon. A turisták gatyába rázódnak, és főhősnőnk is szerelemre lobban. Nem másba, mint a torzomborz, szakálmakál buszsofőrbe, aki a film végére sármos Hollywood-i sztárrá válik.
….és döntsük el, hogy tervezni vagy élvezni akarjuk az életet! A végszó, ami kicsit belemart a szívembe, hiszen pontosan ilyen s hasonló gondolatok foglalkoztatnak már egy ideje.

Az egész tavaszi-nyári társkeresést itt ronthattam el, és éppen ezért eleve halálra volt ítélve. Ha megtetszett valaki, azonnal elkezdtem már a fejemben tervezni, ami:
-    egyfelől kiülhet a képemre, és azonnal elrettent minden potenciális érdeklődőt
-    másfelől, ha Kopp van, akkor még jobban fáj.

És ezt ésszel látom is, mármint, hogy ilyet nem kellene csinálni, de hogy a fenébe irányítsam a szívemet. Gyűlölöm a játszmákat, és ha megerőszakolom magam (ami ugye lehetetlen, de tegyük fel), akkor már nem önmagamat adom, és ami őszintétlenséggel kezdődik, az banyek koppanással végződik.

Bármennyire is romantikus és önmagamat adó vagyok, be kellett látnom, hogy a tervezgetésnek semmi értelme. Ahogy már írtam, rémisztő lehet, aztán sokszor nem vagyunk egy sebességben sem, meg hát ott vannak a kezdeti kalibrációs nehézségek is. És útálok heteik sírni, hogy az ég áldjon meg Fairy már megint miért kellett beleélned magad.

Mivel ez a szituáció sorozatban megismétlődött, döntöttem. Véget vetek ennek a gyötrelemnek, nem keresgélek, nem erőltetek, nem tervezek, hogy mi lenne ha, meg mi nem. Egyszerűen az én szívem nem bírja ezt az erőltetett menetet, meg őszintén be kellett látnom azt is, hogy ez a szenvelgés elvette az időmet a lényeges dolgoktól. Az meg már kész öngyilkosság lenne, ha egy álombéli, tervezett (kitalált) herceg miatt nem menne a munka, vagy nem kapnának elég ölelést a gyerekek.

Érdekes módon, ez a változás szépen érett, növekedett bennem. Nem volt éles választóvonal, meg nagy elhatározások, egyszerűen csal elkezdtem változni. Back to life! Valahogy elkezdtem érezni és értékelni a belső csendet, a békét. Újra lett idő a hasznos tevékenységekre, haladok, és mosolygok. Nem hiányzik az erőltetett menet, megkockáztatom, még a sex hiánya sem vet a padlóra.

Persze itt van András (nevezzük így). Egy minden képzeletet felülmúló férfi, a világ másik felén. Napi kapcsolatban vagyunk, hiányzik, és kezd nagyon beleégni a szívembe, de nincs itt. És ez a fizikai távolság nagyon is megtanít valamire. Megtanít arra, hogy türelemmel legyek magam felé, és felé is. A kötődés egy teljesen új dimenziója nyílik meg. Elvárások nélkül tartozni (mert igen, úgy érzem, hogy hozzá tartozok már egy kicsit) valakihez. Egyszerűen csak adunk egymásnak: mosolyt, net puszit, inspirációt, és megannyi jó és kellemes érzést. És szép lassan kialakul - legalább is bennem egy kötődés, ami őszinte és mély. Nincs bennem az a vad, ideges vibrálás, ami eddig itt dübörgött a dobhártyámban. Nyugodt vagyok, és majdnem boldog. Egyszerűen csak élvezem Őt, azt, hogy megtalált ilyen nagy távolságból, és hagyom, hogy magával ragadjon az élet.